Már napok óta rossz álmok
gyötörnek. Valahogy sohasem tudok visszaemlékezni rájuk, de egy belső
hang azt mormogja, hogy mindig ugyanazt. Igen, vicces, de meglehet igaz.
Ilyemkor jutnak eszembe a mesékben állandóan leírt mondat 'Az álmok
valóra válnak...' Csak ebben az estben rémálmokról van szó... Bármi
történhetett bennük, de egy dolog biztos: nem vagyok kíváncsi rájuk. Egy
fikarcnyit se. Mint minden nap, ma is reggel - vagy inkább hajnalban -
keltem fel. A pár napokon át tartott náthám enyhülni kezd, az orrom már
ki is dugult, így nagyot egy mélyet lélegezve beszippantottam a nygi
lakásának éde sillatát. Gondolkodás nélkül a fürdőszoba felé irányultam.
Útközben belestem nagymama szobájába. Még aludt, mellkasa fel-le
emelkedett, ezzel azt mutatva, hogy nyugodtan lélegzik. Ekkor újra belém
nyilalt azt a borzalmas érzés, amik a fejemben játszódtak le minden
éjszakán. Lélegzés. Vajon meddig fog még szuszogni? Meddig tart még az
élete, hiszen már ő is az utolsú éveit élvezi? Gyorsan kiverem e sötét
gondolatokat az elmémből, majd folytatom az utamat, ami a fürdőhöz
vezet. Egy jó meleg zuhanyra van szükségem. Levetettem a pizsamám, s
beálltam a fülkébe. Lássan megnyitottam a csapot, mire a meleg víz
csurogni kezdett az apró lyukakból. Elérték a hajamat, aminek hatására
rögtön elnedvesedatt, végül teljesen átitatódott az átlátszó
folyadékkal. A cseppek folytatták az útjukat, a testem minden porcikáján
áthaladva égették a sápadt bőrömet. Elővettem a hajsampont, amit a
vöröses-barnás fürtjeimre kentem. Ujjimmal gyengéden dörzsölni kezdtem,
aminek következtében buborékok keletkeztek. Ezt a műveletet kétszer
végig hajtottam, ami után a tusfürdőt vettem használatra, amit a csupasz
testemen alkalmaztam. A forró víz nagyon jó hatással van rám, teljesen
megfeledkeztem mindenről, az agyamból minden információt eltávolítottam -
ideiglenesen, később jöhetnek újra a töprengések -, az egész világot
magam mögött hagytam. Csak én. Remekül éreztem magam a párás levegőben,
egyedül a testemen gyönygyöződő buborékokkal. Egyedüllét. Az embernek
tényleg szüksége van rá néha. A magányra. Nyugalomra. Még akkor is, ha
nincsen senkije, ha teljesen magára maradt. Ez van velem is. Persze, itt
van a nagymamám, aki mindennél jobban vigyáz rám, akár a szeme fényére.
És szeret. Talán ő az egyetéen a ember, aki így viszonyul hozzám, aki
teljesen átérzi a helyzetemet, hiszen azon a napon nem csak én
vesztettem el a szeretteimet. Hanem ő is. Az anyám az ő lány a volt. Ha
én is oda vesztem volna, akkor neki sem maradna senkije. Ki gondolkodna
róla? A szomszédok? Azzal, hogy lesegítik őt a lépcsőn? Vajon csak ilyen
fajta segítségre szorul? Nekem is csak arra lenne szükségem, hogy mások
ebben-abban segédkezzenek? Nem. Határozottan nem. Ettől többre van
szükség. Szeretetre. És ő azt meg is kapja, én is. Akkor minek agyalok
még mindig? Miért sajnáltatom még mindig magam? Talán arra várok, hogy
valaki velem együtt bőgjön? Önző vagyok. Hová tűnt az a régi June, aki
mindennek megörült? Aki mindennek a pozitív oldalát nézte, jobban mondva
mindennek csak a pozitív oldalát látta? Minden bizonnyal ő is meghalt akkor.
Bárcsak rögtön abba a pillanatban megdöglöttem volna, amikor az az
átkozott kamion az orrunk előtt termett... Nem, erre nem is szabad
gondolnom, kívánnom sem szabad. Hiszen van kiért élnem. Az is meglehet,
hogy kikért...
Mire észbe kapok a bőröm teljesen összeráncolódodd
a nagy mennyiségű víztől, amit az elmúlt tíz percben elfogyasztottam.
Kiléptem a zuhany alól, majd a törülköző után nyúltam. Addig töröltem
magam, míg a testem teljesen nem száradtam meg. Ruhát nem hoztam
magammal, ezért az imént lehámzott pizsamámat ójra magamra húztam.
Ezután a hajamat betekertem egy törülközőbe, ezzel egy turbánt alkotva,
mire megint magával ragad egy gondolat. Mégis hogyan jutottam el a
magányosságtól egészen a halálig? Fogalmam sincs. Azt sem tudom, hogyan
jutnak ilyesmik az eszembe. Nekem nem szabad gondolkodnom. Pont.
Mogorván
lehuppantam a kanapére, s valami érdekes program után kutattam a
TV-ben. Semmi érdekes. Ez jellemző a reggelekre. Lehangolóak, ridegek,
kihaltak, és nem utolsó sorba unalmasak. Sokkal jobban szeretem az
estéket, amikor a fekete eget beterítik a fehéren sziporkázo parányi
csillagok, s ilyenkor az egész Világ életre kel.
- Jó reggelt. - A
hang hallatára végigfutott a hátamon a hideg, majdnem szívrohamot
kaptam. Természetesen az az érzés egy pillanat alatt elhagyta a
testemet, mivel az illető hangja ismerős volt számomra. Az ajtó felé
fordulok, s megpillantom az alacsony, kissé telt nagymamámat. Szokás
szerint a szeme előtt ott volt a kör alakú szemüvege, a majdnem ősz
hajában pár fekete hajszál vegyült. Mosoly kunkrodik az arcomra.
- 'Reggelt - köszöntem én is. Totyogva a kanapéhoz sétált, majd a segítségemmel begörjedt háttal lassan leült mellém.
-
